A mondás szerint minden lánc csak annyira erős, amennyire a leggyengébb láncszeme. Egy társadalom, egy kultúra fejlettsége, és ereje leginkább abban mutatkozik meg, hogy hogyan bánik az elesettjeivel, a társadalom perifériájára szorult tagjaival. A családokat, a gyermekeket szemlélve a perifériát a gyermekvédelmi rendszerben találjuk meg.
Magyarországon az első gyermekeket védő intézkedést Szent István király foglalta törvénybe. Az első magyar árvaházat a XVII. században alapították Vas megyében, míg a másodikat Kőszegen. Mindkettőt egyházi fenntartásban működött. Egészen a XX. század hajnaláig nem beszélhettünk Magyarországon intézményesített gyermekvédelemről, amikor is a züllés problémájára és az egyedül maradt gyermekek megsegítésére 1889-ben megalapították a Gyermekvédő Egyesületet, majd megszületett 1901-ben az Állami Gyermekvédelem Alaptörvénye .
A gyermekvédelem ekkoriban még nem volt képes preventív jelleggel működni, kapacitása kimerült abban, hogy igyekezett a bajba jutottakon segíteni. A világháborúk rákényszerítette a rendszert, hogy komolyabb formáját dolgozza ki a gyermekvédelemnek.
Az első állami nevelőotthonokat 1968-ban hozták létre, ezeket 1997-ben váltották a fel a lényegesen humánusabb, családiasabb lakásotthonok.
A modern gyermekvédelmi rendszer duális jellegű, alapellátásra és szakellátásra bontható.